Ahogyan az éttermekből és kocsmákból is egyre jobb a kínálat, úgy szaporodnak a különböző gasztroesemények is Magyarországon és kiemelten Budapesten. Sajnos velejárója ennek a trendnek, hogy a vadhajtásból is egyre több van, valamint félresiklások is megtörténtek - pl. Sörfesztivál(ok).
A Vince Budapestre nagy elvárásokkal mentem, a helyszínre, a belépő árára és egy barátom ajánlására alapozva. Amikor pedig kijött a 7. alkalommal megrendezésre kerülő esemény kiállítóinak a listája is, éreztem, valószínűleg nem ér csalódás.
Az utolsó, szombati napon látogattam ki a Vincére, és mivel munkanap volt, „csak” 2 órakor tudtam elkezdeni barátaim társaságában a kulturált alkoholizálást, amely 8 órakort ért véget.
A koncepció – mi szerint fehér borok után térünk át a vörösökre – elég hamar kisiklott, mivel a Sauska pultjánál kezdve a 2013-as Furmint után a 7-es Cuvée (Siklós) következett, a 2012-es évjáratból.
Ezen erős felütés után a tavaly megismert Csobánci Bormanufaktúra pultját kerestük fel, és a 2 duplázásom (melyet az első töltés meggyőző ereje indokolt) egyike ennél a pultnál történt meg. A Magyarországon von Beöthy pincészeténél egyedülálló módon megtalálható Chenin Blanc-ból ittam 2 kóstolót is, amely bor az eddig megismert Fruska nevű rozéját (amely páratlanul összetett ízvilággal rendelkezik a magyar rozék között) és Kurucvér nevű vörösborát is túlszárnyalta. Ezzel a borával is igazolta annak a helyességét, hogy 2015-ben ő nyerte Par Exellence Termelői díjat.
Ezt követően a Második Csarnokban folytatódott a fehérborok kavalkádja. A Káli Kövek volt talán az egyetlen, ahol az egész szortimentet végigkóstoltam. Mivel az őszi balatoni túrám során ez a pincészet kimaradt, és korábban csak a Rizlingjükkel ismerkedhettem meg a VakVarjú étteremben, ők is a „listámon” szerepeltek. Nem csak a virtuális pipa, hanem egy jó osztályzat is került a fejemben a nevük mellé, amely az iskolai szabályoktól eltérően a későbbiekben utóvizsgára, mélyebb számonkérésre ítélte a borászatot.
Továbbá csak szemezgetve a „tesztelt”, és a megemlítésre legérdemesebbnek találtatott kiállítók és a boraik közül ezeket emelném ki a teremből: Tornai Pincészet Top Selection borai, a Furmint (2012) és Juhfark (2013); valamint a neszmélyi Szöllősi Pincészet üde, 2015-ös Zenitje.
A Lifestyle Hotel Mátra leginkább csak a kiváló házi tepertős pogácsájával tudott lenyűgözni, azzal viszont eléggé, amire addigra már igencsak szükségem volt. Az ott kapott Mátrai Tőkések egyik bora volt talán az egyetlen, erősen lefelé kilógó tétel a nap folyamán, bár én alapvetően sem kedvelem a mátrai borokat az eddigi tapasztalataimra alapozva. (Hajrá, ezen bárki változtathat!)
A Pajzos Pincészet 5 puttonyos Tokaji aszúja (2006) zárta számomra ezt a termet (egy időre), amely például a DWWA borversenyen nyert aranyérmet. Persze, az ehhez hasonló megállapításokat ellőhetném majdnem mindegyik jelen lévő borra és borászra, mert itt szinte kivétel nélkül díjnyertes, a szakma által elismert csúcsborok (valamint pezsgők és pálinkák) és termelők voltak jelen.
Később visszatérve a terembe az egyetlen külföldi borászat, amelynek standját meglátogattam, az izraeli SeaHorse Winery volt, ahol a vörösbor szortimentet ihattam végig; a Romain, Lennon és a Hemingway fantázianevű vöröseket ebben a sorrendben. Közülük a második tétel volt számomra a legkedvesebb, amelynek az alapja Zinfandel szőlő volt (első személyes találkozásom volt vele), amelyet harmonikusan egészített ki némi Syrah. Ugyanakkor a pincészet húzóbora, a Hemingway is tudta azt az élmény nyújtani, ami miatt nem bánom, hogy több külföldit nem próbáltam, így jó képet alkotva summázhattam a határon túli bor-kitekintésemet. (Az olasz Gancia standja pezsgős volt, így az más kategória.)
A társaságunk kedvenc terme az általunk „VIP teremnek” nevezett hely volt, ahol a 100-110-es standokon végig is mentünk, igencsak széles skálán mozogva a barokkos, fahordós villányi vörösektől egészen a könnyed, reduktív, kiskunsági fehérekig. (Igen, itt ez az egyáltalán nem logikus ívet jártuk be.)
A Gere Pincészet Solus és Kopar Cuvée vezette fel a nap számomra aranyérmes vörösborát, a Bock 2008-as Capella Cuvée-jét, amely egy igazi nagytestű, feketébe hajló prémium tétel. Ez számomra a télen elfogyasztott Günzer Ördögárok Cuvéet jutatta eszembe, csak még intenzívebb íz-orgazmussal. Habár „véletlenül” egy földből valóak, az Ördögárok dűlőről (amely az ország egyik legjobbja/legismertebbje), és a Cabernet Franc, Merlot, Cabernet Sauvignon típusok házasításából tevődnek össze, ezen fajták aránya merőben eltér a két bor esetében.
Számomra a Bussay Pincészet teljesen új név volt, azonban a standjuknál megtalálható fehérborai (az általam kóstolt Tramini és Szürkebarát) jó benyomást tettek rám, csakúgy, mint a közvetlen szomszédjuk, a Pannonhalmi Apátsági Pincészet is.
Frittmannál volt lehetőségem arra, hogy megismerkedjek a Generosa szőlőfajtával, ami „egy magyar, Bíró Károly által nemesített fehérborszőlő-fajta. 1951-ben hozták létre az Ezerjó és a Piros Tramini kereszteződéséből. Érdekessége, hogy maga a szőlő vöröses, rózsaszínes a bor ami készül belőle fehér lesz”. Az azonos nevű, palackozott borukat érdekességként össze lehetett vetni az alapvetően megegyező, csak hordóban érlelt változattal is, amely nekem, mint amatőr borkedvelőnek igazi élményt jelentett. Amíg előbb a könnyed, üde, nyári estékhez kiváló „ivóbor” almás-fahéjas zamatai röpködtek a számban, a hordóban érlelt változata sokkal hosszabban tartó íz-ívet adott, tompábban, mégis erősebben megadva a frissen megismert szőlőfajta karakterjegyeit. Sajnos ez utóbbiból csak 200 palacknyi készült, így a webshopban csak a nem hordós fajtából tudtam rendelni. Remélem, jövőre a másik típust is piacra dobják, mindenesetre én erre bíztattam őket.
A nagy kedvenc Figula standját is meglátogattam, ahol a délután másik duplázása történt meg sok év kihagyás után ismét elérhető Szilénuszból, ami a kedvenc fehérborom. Ez a birtok legszebb területeinek koncentrátuma, amelyet csak a megfelelő évjáratokban készítenek el, amennyiben tényleg tökéletes nedűt tudnak előállítani. Olaszrizling domináns Cuvée a 2007-es után a 2012-es évjárattal jött ki újra a piacra, és meglepetésborként szerepelt a mostani eseményen. Ősszel, a füredi Figula Borbárban a hosszú szünet után újra le tudott nyűgözni az újbóli találkozásnál, amelyet volt szerencsén megismételni, és már nem kicsit befolyásolt állapotban is elvarázsolta a nyelvemet és az orromat.
Kronológiailag kicsit keszekuszán, de az Első Csarnokban is kóstolgattam még több balatonfelvidéki bort, a Málik Pince, a Homola Pincészet és a Zelna Borászat tovább erősítették a nevezett borvidék aranyérmes helyét nálam (utóbbi kettő borászattól rendeltem is borokat utólag a webshopban), miközben a szekszárdi Schieber Pincészet üdítően törte meg a balatoni kalandozásomat.
A Gancia Brut és Rosé pezsgői színesítették (az utóbbi szó szerint) a borfogyasztásomat, majd a Garamvölgyi Szőlőbirtok szintén Brut pezsgője zárta ezt a vonalat. Amíg az előbbi olasz márkával már találkoztam (a 2014-es szilvesztert is ezzel ünnepeltem), a magyar pezsgővel az első találkozásom volt, azonban a kellemes benyomások alapján valószínűsítem, hogy nem az utolsó. Örömteli, hogy a Törley-BB vonalon túl is van élet a magyar pezsgőkészítésben, remélhetően ez a szegmens is megkapja a kellő PR-t és a kevésbé fanatikusok is az ilyen pezsgőkkel tudnak ünnepelni a méltó alkalmakkor. (A magyar pezsgőkultúra még egyelőre messze le van maradva a bor mögött, ami egyúttal természetesen hatalmas potenciált rejt magában.)
A Rézangyalnál egy röpke pálinka-kitérő közben megtudtam, hogy a Kosher pálinkáik tényleg kóserek, és még új ízekkel is meg tudtam ismerkedni náluk, amelyekkel még inkább bebetonozták a top5-ös helyüket a privát pálinkafőzde ranglistámon.
A kulináris élvezetek szilárdabb része az esemény során nem volt fókuszban nálam, így csak a már jól ismert és megbízható Kolbice alapesetben nem kapható kvázi hotdogjai közül szemezgettem a már említett pogácsán túl. Ezeket a KOLBdogokat városokról nevezték el, és nem meglepő módon Budapest volt a nyerő, már csak érzelmi alapon is.
A mesterképzésekről csak közvetett információm van: egy barátom vett részt a kurzusokon, ő bíztatóan nyilatkozott róluk, tette mindezt úgy, hogy éppen sommelier-nek képzi magát, tehát adok a szavára szakmai alapon is.
Az írásom során említettem a webshopos rendelést, ami igazából az egyetlen csalódása volt az egész Vincének. Már a tételek kiválasztása sem volt valami könnyű, semmilyen rendező, illetve szűrő lehetőség nem volt a shopban. Ehhez jött hozzá, hogy hiába a kupon nyújtotta 2 ezer forintos kedvezmény, 15 ezer Ft-os rendelés alatt 2.550 Ft volt a házhozszállítás díja, majd pedig az abszolút kiakasztó pont az ÁSZF-ben szereplő 14 munkanapos vállalt kiszállítás kicentizése. Az utolsó nap hívtak, hogy hozhatják-e most a címre, ami az általam számlázási címként megadott volt. A következő hétre, az írásom napjára át tudtam rakatni a kiszállítást, és természetesen a korábban már megadott POSTÁZÁSI címre. Így mostanra sikerült lezárnom az idei Vince Budapestet, és egy jó Homola 100% Balaton kortyolgatása közben meg is tudtam most írni ezt a posztot, miközben üde savak és citrusos ízek járják nyári ritmusokat a számban.
A benyomásain kiválóak voltak az eseményről, végig jól éreztem magam. A borokhoz méltó környezet volt biztosítva, így például a Budafoki vagy a Ferencvárosi borfesztiválon is résztvevő termelők megismerése, boraik csodálata is jobban kiteljesedhetett, mint az említett eseményeken. A látogató, - legyen az kezdő borkedvelő, vagy szakértője a témának, – értékes információkhoz juthatott, mélyíthette ismereteit a borokról. Nekem is készségesen számoltak be a boraikról, pincészeteikről a standok túloldalán álló hozzáértők; így én is eleinte a borászoktól kaptam meg a máshol el nem érhető tudnivalókat, majd pedig a csinos hostess lányokkal tudtam jó kedélyűen elbeszélgetni.
Szerintem nincs még egy másik esemény az országban, ahol ilyen mennyiségben ilyen magas minőségű italt (legyen az bármilyen is) élvezhet ki az ember, amihez képest a belépő első hallásra borsos ára nevetségesnek tűnik. (Early bird jegy 12.000 Ft, az esemény előtti napokban 16.000 Ft.)
Az biztos, hogy 2017-ben újra ellátogatok a Vincére, és ahogyan ’16-ban egy nagyon jó barátom ajánlására mentem el (köszönöm Zsolt!), úgy jövőre én is meggyőzök másokat a részvételről! :)
